Verseim
Kulcsold imára kezed
Kulcsold imára kezed, èn is azt teszem, hálát adok Istennek, hogy élek.
Hálát adok Istennek, hogy élek s élhetek, a családomért, a múltért és a jövőért.
Kulcsold imára kezed, köszönd meg, hogy itt lehetsz, én azt teszem, elmondom hálás vagyok a létért.
Hálás legyél én is az vagyok, minden rosszért és jó ért, a madarak csicsergéséért, a patak csobogásáért.
Kulcsold imára kezed, hogy vannak fák, virágok, eső és hó, lágy szellő, felhők az égen.
Fent az égen ragyog a nap, álmot hoz a hold s világítanak a csillagok, utat mutatnak az élet rögös útján.
Kulcsold imára a kezed, adj hálát mindenért !
Gresa Erzsébet ( Böbe ) 2024.06.26
******
Verset írok
Verset írok mert mást nem tudok, vagy dallal mondom el mi bennem van.
Lelkem csendes s szerény, nem kell néki más csak egy igaz őszinte társ.
Ki önzetlenül szeret, kinek én vagyok a fontos és érzi lelkem. Tudja hogy milyen vagyok, ki tudja minden gondolatom.
Szeret és csak én kellek neki, kinek vajból van a szíve, kinek lelke szép és ember maradt.
Nem kell nékem gazdagság, se pompa, csak szeretet mi mindennek az alapja. Elég egy őszinte jó szó egy igaz érintés, egy sóhajjal téli érintés, miközben azt érzem csak én kellek nem valaki más.
Gresa Erzsébet (Böbe) 2020.06.12
*****
Engem soha nem becsült meg senki.
Engem soha nem becsült meg senki, mások szemében különc voltam mert nem csak a mának éltem, gondoltam mindig, hogy holnapra is jusson kenyér az asztalra.
Mindig a családomnak éltem és azt hittem örökké tart.
Tévedtem!
Hű voltam és csendes szerény, egy egyszerű asszony, ki csak szeretetre vágyott.
Mit kaptam mert igaz, tiszta lelkű s szívű voltam én, hát igen ez nagy kérdés.
Hát jót nem, mesélhetnék, de azt nem teszem mert vallom a mese csak mese s nem való, így inkább le írom én.
Mert szó elszáll írás meg marad.
Próbálom versben elmondani, mi kín, gyötrelem és megannyi seb mi néha ma is fájdalmas emlék, sebeket szaggató iszonyatos kín.
Azt mondják rólam, túl jó a szívem, igen az lehet, mert ember maradok akkor is ha gyötör minden mi embertelen.
Hiszékeny vagyok, igen hiszem, hogy egyszer újra minden ember ember lesz.
Hiszek mindenkiben, s ezt jól ki is használták emberek akiket felém sodort az élet. Elhitették, hogy minden jó, aztán jött a pokol s fogtam a fejem ó miért.
Meg csaltak, hazudtak, gyaláztak, sárba döngöltek, lelkemet s szívemet darabokra tépték szét.
Nem panaszkodtam sosem, aztán azt gondoltam maradok egyedül, ne legyen több kín.
Nem tetem mást, csak dolgoztam, hű voltam, tisztességes és ezért belém rúgtak, felém utálattal fordultak, pedig előtte ő volt ki kért.
Azt mondták, nem vagyok más csak egy rongy, egy levetett, eldobott cipő.
Vissza éltek bizalmammal , tönkre tették életemet és gyermekeimét.
Erősebb lettem, de ember maradtam, el is hittem mindent, aztán újra minden elöről, s én megint a padlón, felállni oly nehéz, mikor gyötör minden, s te vagy én kérdem miért.
Annyi mocsok és sár után mit kaptam én, bíztam ismét, hát mi lett, nem ugyan az de sár és mocsok mit nem kértem én.
Mondják igaz barátaim, vigyázz mert aki olyan mint te, csak addig kell míg érdek mi fűzi s ne tovább.
Meg fáradt, letaposott lelkem néha kér az úrtól valakit aki olyan mi t én, kinek vajból van a lelke, melegséggel teli
Mindig lábtörlő voltam, nem szerettek senki igazán, ki valójában vagyok, nem kellett, csak az ki teremt és létre hoz. Hogy mi a lelkem s szívem vágya, kit takar e test, nem volt fontos, hisz csak eszköz voltam semmi más.
Néha elgondolkodom, minek e földi élet, ha csak tárhely vagyok, egy érző lélek kit senki nem érez, mindössze csak használ.
Lehet haza kéne menni, lépni tovább.
Mára már meg g fáradtan, betegen lépkedem tovább, erős mi voltom, árnyék csupán, hangtalan mondom imám, úgy mennék már.
Nem volt ki igazán őszintén magamért szeressen, azért mert ember vagyok, szeretek, érzek, segítek, felemelek, a családomnak élek, s közben észre vétlen én a ködbe veszek, s egyszer csak eltűnök, kereshet bárki én már nem leszek csak oda át.
Páran majd mondják volt egy leány ki meleg szívű, tiszta lelkű volt, csak adót, őszintét nem kapott, ki el tűnt a ködben mert lefogyott.
Gresa Erzsébet (Böbe) 2020.07.18
Engem soha nem becsült meg senki, mások szemében különc voltam mert nem csak a mának éltem, gondoltam mindig, hogy holnapra is jusson kenyér az asztalra.
Mindig a családomnak éltem és azt hittem örökké tart.
Tévedtem!
Hű voltam és csendes szerény, egy egyszerű asszony, ki csak szeretetre vágyott.
Mit kaptam mert igaz, tiszta lelkű s szívű voltam én, hát igen ez nagy kérdés.
Hát jót nem, mesélhetnék, de azt nem teszem mert vallom a mese csak mese s nem való, így inkább le írom én.
Mert szó elszáll írás meg marad.
Próbálom versben elmondani, mi kín, gyötrelem és megannyi seb mi néha ma is fájdalmas emlék, sebeket szaggató iszonyatos kín.
Azt mondják rólam, túl jó a szívem, igen az lehet, mert ember maradok akkor is ha gyötör minden mi embertelen.
Hiszékeny vagyok, igen hiszem, hogy egyszer újra minden ember ember lesz.
Hiszek mindenkiben, s ezt jól ki is használták emberek akiket felém sodort az élet. Elhitették, hogy minden jó, aztán jött a pokol s fogtam a fejem ó miért.
Meg csaltak, hazudtak, gyaláztak, sárba döngöltek, lelkemet s szívemet darabokra tépték szét.
Nem panaszkodtam sosem, aztán azt gondoltam maradok egyedül, ne legyen több kín.
Nem tetem mást, csak dolgoztam, hű voltam, tisztességes és ezért belém rúgtak, felém utálattal fordultak, pedig előtte ő volt ki kért.
Azt mondták, nem vagyok más csak egy rongy, egy levetett, eldobott cipő.
Vissza éltek bizalmammal , tönkre tették életemet és gyermekeimét.
Erősebb lettem, de ember maradtam, el is hittem mindent, aztán újra minden elöről, s én megint a padlón, felállni oly nehéz, mikor gyötör minden, s te vagy én kérdem miért.
Annyi mocsok és sár után mit kaptam én, bíztam ismét, hát mi lett, nem ugyan az de sár és mocsok mit nem kértem én.
Mondják igaz barátaim, vigyázz mert aki olyan mint te, csak addig kell míg érdek mi fűzi s ne tovább.
Meg fáradt, letaposott lelkem néha kér az úrtól valakit aki olyan mi t én, kinek vajból van a lelke, melegséggel teli
Mindig lábtörlő voltam, nem szerettek senki igazán, ki valójában vagyok, nem kellett, csak az ki teremt és létre hoz. Hogy mi a lelkem s szívem vágya, kit takar e test, nem volt fontos, hisz csak eszköz voltam semmi más.
Néha elgondolkodom, minek e földi élet, ha csak tárhely vagyok, egy érző lélek kit senki nem érez, mindössze csak használ.
Lehet haza kéne menni, lépni tovább.
Mára már meg g fáradtan, betegen lépkedem tovább, erős mi voltom, árnyék csupán, hangtalan mondom imám, úgy mennék már.
Nem volt ki igazán őszintén magamért szeressen, azért mert ember vagyok, szeretek, érzek, segítek, felemelek, a családomnak élek, s közben észre vétlen én a ködbe veszek, s egyszer csak eltűnök, kereshet bárki én már nem leszek csak oda át.
Páran majd mondják volt egy leány ki meleg szívű, tiszta lelkű volt, csak adót, őszintét nem kapott, ki el tűnt a ködben mert lefogyott.
Gresa Erzsébet (Böbe) 2020.07.18